Az Alien vs Predator filmváltozata kapcsán a legtöbb kritika az író-rendező, Paul W. S. Anderson személye körül forog, ebből indul ki és itt ér véget. Egyfajta zárványként áll ez a külföldön hihetetlen indulatokat kavaró, filmjeinek közönségét erősen megosztó fiatalember az őt akár csak íróként vagy producerként is a stáblistájukon jegyző SF-, horror- és akciófilmek megvitatásának középpontjában. "Ellenlábasainak" széles köre általában az aktuális filmjeire is azonnal, csípőből tüzel, míg szimpatizánsainak kicsiny tábora elnézi neki az időnkénti botladozásokat, megbocsátja a sztori hiányosságait - ha kap cserébe mást. Nos, jómagam Anderson kedvelőinek táborához tartozom. Szeretem a '80-as évek SF-sodrát idéző, alacsony költségvetésű, nem túl okos, de jól összerakott, hangulatos filmjeit, és a lelkesedést, amivel megrendezi azokat. Így amikor nekiültem a saját kritikámnak, próbáltam eltérni a fentebb vázolt tendenciától, de hamar rá kellett jönnöm: képtelenség elvonatkoztatni Anderson személyétől. Az Alien vs Predator ugyanis tipikus esete az "egy személyen áll vagy bukik minden" kategóriának. Hogy le kell-e forgatni az utóbbi évtizedek két leghíresebb filmvászon-szörnyetegének találkozását - amely minden ellenkező híreszteléssel szemben egy képregényből eredeztethető, még a '80-as évek végéről -, az sosem volt kétséges; a képregények, regények, majd számítógépes játékok egyre szembeötlőbb sikere, a két faj háborújának növekvő mítosza már évekkel ezelőtt elhatározásra juttatta Hollywood producereit. A huzavona egyedül a megvalósítás mikéntje - csupa személyi kérdés - körül zajlott. Hiányzott egy jó forgatókönyv, egy jó rendező, és valaki, aki képes valódi mainstream produkcióhoz méltó összegeket mozgósítani a cél érdekében. Akár eddigi munkáival, akár személyes meggyőzőerejével. Egy lelkes, fiatal rendező, mint az Alien első, második vagy harmadik része esetén. Néhány jobbfajta SF-horror sem árt a tarsolyban referenciaként, és mivel adaptációról van szó, az ebben való jártasság is előny. Az Alien- és a Predator-mítosz iránti rajongás pedig egyenesen alapfeltétel. Nos, Paul W. S. Anderson minden feltételnek megfelelt; több mint valószínű, hogy a döntéshozók odafönn valóban nem találhattak volna jobb alanyt a régóta tervezgetett produkció megvalósításához. Az Event Horizon az utóbbi idők legjobb és legszebb Alien-stílusban leforgatott SF-horrorja, a Resident Evil pedig minden idők talán legjobban sikerült játék-adaptációja. Anderson fiatal és lelkes, a mítoszok iránti rajongása szintén híres és megkérdőjelezhetetlen. Az alapötlettel sincs gond, amit letett az asztalra: szinte adta magát a Predator 2 végén egy ragadozó által Danny Glover kezébe nyomott ódon pisztoly, rajta az 1800-as éveket jelző felirattal. Akkor és ott már a filmvásznon is megkerülhetetlenül leszögezésre került: a ragadozók nem először jártak nálunk. Andersonnak mindezt sikerült egy valóban érdekes körítéssel tálalnia, a két franchise-ot az Antarktiszra helyezett piramis-helyszínnel az emberiség történelmébe ágyaznia, a továbbra is távolinak tűnő Alien-filmeket pedig a milliárdos Charles Bishop Weyland karakterével közelebb hoznia napjaink valóságához, egyben kialakítania a két saga kapcsolatát. Ez, mégha korábban részeivel találkozhattunk is egyes Alien vs Predator-képregényekben vagy regényekben, valóban felüdülésként hathat az első Alient ismetlő - bár kétségtelenül remek hangulatú - Alien 3, majd a második részt ismétlő - kizárólag különálló filmként értékelhető - Alien 4 után, és friss vért fecskendez mindkét franchise-ba. Hogy mítoszrombolásról lenne szó? Aligha; az már mindkét sorozat esetén rögtön a második résszel megkezdődött. Olyan filmek esetén, melyek az első találkozás sokkjára építenek, ugyanazt a hatást újra és újra nem lehet elérni - főként egyre romló forgatókönyvekkel és helyenként rendezéssel. Az Alien vs Predator regények, képregények és játékok áradata pedig szintén megállíthatatlan, ezek összessége ráadásul a célközönség (15-30 éves fiatalok) életében ugyanolyan fontos szerepet játszik napjainkban, mint a filmvászon. Egyébként sem érdemes egy bevallottan nem Alien- vagy Predator-filmtől túlságosan komoly célkitűzéseket elvárni valamelyik (vagy mindkettő) franchise irányában. Végül, a látványvilágról is érdemes néhány pozitív előzetes szót ejteni: Anderson megszállottsága e téren James Cameronéhoz fogható, főként ha elegendően nagy költségvetés fölött rendelkezhet ahhoz, hogy elképzeléseit megvalósítsa. Mindezek felsorolásából, csatarendbe állításából talán egyértelmű a következtetés: én személy szerint viszonylagos bizalmat szavaztam a filmnek, az író-rendező személyének, valamint a nagy költségvetésnek. Minden negatív kritika ellenére, hiszen láttam én már csodát a szintén agyonszidott Resident Evil vagy Event Horizon esetén. Tudtam az előzetes információkból, mire számítsak, így különálló filmként (egyben adaptációként) szemlélve, erős közepesre helyezett mércével, jobb híján remek látványra és hangulatra számítva ültem le a vászon elé. Azt kaptam vajon, amire számítottam? Nos... nem egészen. Az Alien vs Predator sajnos nem jó film. Andersonnak ezúttal nem sikerült helyesen egyensúlyoznia azon a mesgyén, ami elválasztja az A-kategóriás B-filmeket és a B-kategóriás A-filmeket egymástól. Legújabb munkája az utóbbi csoportba esett. Ennek persze egyáltalán nem a végre kiharcolt, A-kategóriás filmekre jellemzően nagy költségvetés az oka. A látvány rendben van, hozza az Andersonra jellemző sötétséget, bezártságot és aprólékosságot, mind a piramis, mind a szörnyek megvalósítása tökéletes. A kulisszák kezelése, a térrel és a kamerával való bánásmód már kevésbé az. Cseppet sem sikerül klausztrofóbiás érzetet keltenie a szűk terekkel, a helyszínek szinte egytől egyig magukon hordozzák a studió-hangulatot (még az állítólagos felszíni, kültéri jelenetek is), az akciók pedig nem elég, hogy sötétben, de kapkodva, extraközeli kameraállással zajlanak, hogy biztosan semmi ne legyen kivehető a különféle végtagok és nyúlványok vergődéséből - amire már csak rátesz egy lapáttal a PG13-as korhatár miatti cenzorolló vagdosása, megkímélvén a nézőket a vér látványától, az akciók keményebb "impact" érzetétől. Ahol persze valóban bukik a film, az nem ez a vonulat, de ez lehetett volna, ami megmenti, a felszínen tartja a történet, a karakterek vagy a párbeszédek hiányosságai esetén. Amik sajnos jócskán képviseltetik magukat, érdekes módon helyenként hangsúlyosabban, mint Anderson egyes korábbi filmjei esetén. A párbeszédek színvonala a katasztrofális és az elviselhető között ingadozik, a karakterek pár sablonos vonással történő felvázolása és interakciója Roland Emmerich-et idéző mélységekben jár, és mivel a filmben semmi feszültség nincs, a haláluk sem jelent a néző számára semmit. Maga a történet és annak rövid, kapkodó kifejtése, levezetési módja a fentebb már dicsért alapötletet leszámítva gyenge; Andersonnak meg kéne maradnia az ötleteléssel fűszerezett látványvilág-tervezésnél, mert ahhoz láthatóan ért, nagy kedvvel és műgonddal dolgoz ki mindent a legapróbb részletekig, és ha a valósághűségről van szó, nem ismer pardont: minimális CGI-t megkövetelő hozzáállása és a legmodernebb mechanikai eszközök segítségével az idegenek minden eddiginél jobban néznek ki. De ahogy mindez a néző elé kerül, az egyszerűen súlytalanná teszi az egészet. Mert valóban egy személyen bukik a film, amely így még önálló műként szemlélve sem állja meg igazán a helyét. Anderson lelkesen pakolgatja egymásra az összes létező SF/horror-filmes sablont, de ami viszonylag jól működött az Event Horizon vagy a Resident Evil kapcsán, az itt valahogy nem képes érdemi reakciót kiváltani a nézőből. Talán a nagy elődök árnyéka, talán az idő szorítása (még két héttel az amerikai premier előtt is lázas munka folyt a stúdióban), talán valami rejtélyes ok, amiről a nyilvánosság egyelőre nem tudhat (állítólag jócskán, a korhatáron túlmenően is megvágatták a filmet Andersonnal, amit az alig másfél órás vetítési idő is mutat). De a legfontosabb itt, úgy érzem, a feladathoz való felnőni képtelenség. Nem hibáztatom Andersont, illetve nem őt hibáztatom. A maga részéről mindent megtett, amit megtehetett, csak talán nem jó szerepkörben. Én valóban értékelem az igyekezetét, az interjúkból visszaköszönő lelkes örökkamasz-arcot, a széles taglejtésekkel előadott nagy terveket és álmokat, de egy közel 100 millió dolláros, a filmtörténelem két leghíresebb szörnyetegét összeeresztő megaprodukció esetében ez sajnos kevés. Pozitívum, hogy Anderson rögtön az amerikai premier után lenyilatkozta: a hamarosan megjelenő DVD-verzióban szerepelni fog az eredeti, rendezői (R kategóriás) verzió. Az Event Horizon tükrében, erre talán még fenheti eltompult fogait minden valamirevaló Alien/Predator-rajongó. A legújabb hírek szerint (és valószínűleg az AvsP tűrhető bevételi eredményeinek is köszönhetően) azonban a Fox Andersont bízta meg az Alien 5 megírásával is - az alapötlet az adott keretek között valószínűleg ismét jó, de az előzmények ismeretében a rendezői széktől én távol tartanám őt. Arra a mélylélektani pszicho-horrora legalábbis, amilyennek többen (köztük a Ripleyt alakító Sigourney Weaver) is szeretnének az Alien-saga lezárását, nem valószínű, hogy alkalmas.